A városka, ahol már több mint három hónapja tengetem a mindennapjaimat többek között arről ismert, hogy rengeteg külföldi tanul, dolgozik benne, ami lehetőséget ad más kultúrák, emberek megismerésére és összehasonlítására. Én nem hiszem, hogy bármely nemzetet be lehetne sorolni valami egyszerű, közismert általánosítás mögé, mint például, hogy a szerbek brutálisak, a svédek hűvösek vagy hogy a görög nők szőrösek. Igenis vannak jámbor szerbek, barátságos svédek, és állítólag még szőrtelenített bajszú görög nőt is látott már valaki. Azonban hiszek abban, hogy sokat elárul egy nemzetről az, hogyan viszonyulnak tagjai egymáshoz külföldön, egy kiszolgáltatott helyzetben, ahol EU ide vagy oda, idegeneknek számítanak.

Ha a világ bármely pontján találkozik öt spanyol vagy olasz, abban biztosak lehetünk, hogy tíz perc múlva már úgy összerázódnak, mintha már ovi óta együtt bandáztak volna. Az arab kisebbség is bárhol a világon viszonylag gyorsan rájött, hogy ha összetartanak, többre vihetik. Az ázsiaiak is valahogy mindig megtalálják egymást, aztán persze sorra nyílnak a kínai éttermek.

Egyedülálló módon mi magyarok viszont még külföldön is annyira tudjuk utáljuk egymást, hogy ezt a tényt az Andrássy út után talán szintén fel lehetne vetetni az UNESCO világörökségi listájára.

Néhány hete a szokásos egyetemi kávézóban valaki bemutatott egy magyar srácnak, aki már 3 éve itt tanul az orvosin. Én 5 perc beszélgetés után elkértem volna a számát, gondolván, hogy egyszer csak főzünk egy jó paprikás krumplit, mire közölte, hogy ő nem azért van itt, hogy magyar barátai legyenek...

Azt már korábban is hallottam, hogy az itt élő magyar ovosok nem hajlandóak szóba állni egymással, és ott tesznek keresztbe a másiknak, ahol csak tudnak, de azért erre a válaszra így konkrétan nem számítottam.

Pedig már korábban, Münchenben is volt szerencsém hasonlóhoz, amikoris az utcán egy három fős magyar társasággal próbáltam komázni, az „Áh hello ti ismagyarok vagytok?” dumával, de rögtön jött a kedves válasz: „Igen, naés akkor miva'?”

Ilyen előzmények után már kétszer is meggondoltam, hogy a vasárnapi focizás szünetében odamenjek-e a másik pályán játszó kapushoz, akiről úgy véltem, hogy szintén magyar. Ezt a bátor feltételezést arra alapoztam, hogy tapasztalataim szerint viszonylag kevés német srác focizik Kispest-Honvéd mezben. Mivel anno, amikor még érdekelt a magyar foci, nekem is ez volt a kedvenc csapatom, gondoltam egy próbát csak megér a dolog:

-Szia! Hajrá Honvéd! Pesti vagy?

A srác rámnézett, majd szó nélküll visszafordította a fejét balra, aztán akkorát köpött maga elé, hogy felázott az egész tizenhatos.

Azért van pozitív élményem is, ugyan nem egyetemistákkal meg orvosokkal:

Jó szokás szerint a szombati bulira kicsit megkésve, éjfél után szédelegtünk le néhányan az egyetemi klubhoz, ahol ekkorra már kilométeres sor kígyózott a bejárat előtt. A többiek már fanyalogtak, de én még akartam tenni egy kósza kísérletet, és előrementem a biztonsági őrhöz, hogy megtudakoljam, véletlenül nem vagyunk-e rajta a VIP-listán (persze ilyen lista nem is volt, de nice try). Ha már így szóba elegyedtem a Shrekkel, tovább faggattam arról, hogy kábé mikorra jutnánk be a sor végéről.

Shrek  1 óra várakozásra tippelt, és öblös hangon visszaküldött a sor végére. Erre én már magyarul morogtam magam elé egy kevésbé öblös „basszdmeg”-et, amire Shreknek hirtelen tágra nyilt a pupillája:

-”Te magyar vagy?”

Hirtelen nem is tudtam, hogy mi lehet erre a jó válasz, de 3 gyors miatyánk után bólintottam, hogy igen.

-”Na jól van, hányan vagytok, gyertek csak be, a belépővel ne is törődjetek...”

Szép lenne most azt írni a végére, hogy hát igen, vannak még itt rendes honfitársak, és hogy ehhez aztán tényleg nem kell értelmiséginek lenni. Vagy azt, hogy egy magyar shrekurity-s összetartásban lekörözi a tanult hazai dokikat.

Kár volt megtudnom, hogy Shrek polgái neve Hans, és csak annyi köze van Magyarországhoz, hogy a felesége egy tőlünk kivándorolt topless-táncosnő...